Még a felhők is megkönnyezték az utolsó reggelünket… mondhatni vigasztalhatatlanok voltak, olyan elementáris erővel szakadt az eső! Bálint anyukája hajnalban indult autóval Budapestről s valóságos vízfüggöny kísérte az autópályán, de végül sikerült időben a Szent István Hotelhez érnie, hogy bepakolhassuk szerény mennyiségű cuccunkat – ami ugye azóta csak gyarapodott az ajándékba kapott borok, szuvenírként, ajándékként vásárolt egyebeknek köszönhetően.De megoldottuk, s időben odaértünk a Gárdonyi Géza Színházhoz, hogy leleplezzük Jumurdzsákot – Süveges Gergőt, aki a Jumurdzsák blogja-játék főszereplőjeként ez ideig sikeresen rejtőzködött – és, hogy  elbúcsúzzunk a Költözz Egerbe!-projecttől. Adtunk pár riportot – persze a leggyakoribb  a „Mi tetszett legjobban?”-kérdés volt, s tulajdonképpen erre egyetlen interjú alkalmával sem tudtunk érdemben válaszolni. Egy tizenöt fogásos gourmet-vacsora végén mondja meg az ember, hogy melyik ínyencség ízlett neki a legjobban… !

Megismerhettünk egy gyönyörű és izgalmas várost, amelyre méltán lehet büszke minden magyar ember! Jövőre biztos, hogy visszatérünk és már alig várjuk, hogy láthassuk a megújult Dobó teret, az Érseki Palotát, és minden olyan megvalósulást, mely ittlétünk alatt még csak álom volt!  Köszönetet mondunk Eger város Önkormányzatának, Habis László polgármester úrnak, Rázsi Botond alpolgármester úrnak, Saxinger Veronikának, Zentai Lászlónak, Gál Istvánnak, Dudás Gabriellának,  mindenkinek, aki valamilyen módon részt vett ebben a projectben! Természetesen köszönjük a szolgáltatóknak is a szíves vendéglátást, igazán luxusszínvonalú ellátásban volt részünk minden téren a két hét során! Továbbá köszönjük azoknak, akik bíztak bennünk, követtek minket akár a facebook-on, akár a blogon (akár személyesen, bár nekünk nem tűnt fel ilyesmi), akik tanácsokkal láttak el és küldték a pozitív energiát.  Bálint egyhuzamban levezetett Révkomáromba, hogy ismét birtokba vehessük kis albérletünket – és meggyőzzük a galambokat, hogy ne a mi erkélyünkön verjenek huzamosabb ideig tanyát, mert bizony visszatértünk! Mindig ez van, ha egy hétnél tovább vagyunk távol… Akklimatizálódunk, gyönyörködünk a szuvenírekben, rendezgetjük a fényképeket – hát bizony, ez a visszaszokás nem megy ám csak úgy hübelebalázsba… Tervezünk még egy videót is összevágni a közeljövőben az Egerben készült felvételekből, ráállunk a dologra, amennyire időnk engedi. A facebook-oldalunk like-száma jelenleg 948-on áll. De nem kell, hogy ez legyen a végállomás… a két hét lezárult, de a digitális fórumok tovább működnek – az oldal is, a blog is osztódhat, terjedhet, hogy folyamatosan teljesüljön a cél: Eger város népszerűsítése! Pénteken, 22-én elindul a hatodik évadunk a Komáromi Jókai Színházban, megkezdődnek a dolgos hétköznapok. De itt van a polcunkon néhány egri bor… amikről sok minden eszünkbe jut majd ezeken a hétköznapokon! (Halljátok, kedves olvasók, már szól a vége-főcím zenéje!) Köszönjük, hogy velünk voltatok! –  most kellene, valami ünnepélyes, de mégis fiatalosan laza végszó… ami nem számít klisének ilyen helyzetben… talán, amit a legtöbbször hallhattunk vendégeskedésünk során: SZERVUSZTOK, VÁLJÉK EGÉSZSÉGETEKRE! 

 A nap további képei a facebook-oldalon:

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.636567376441278.1073741847.622531187844897&type=1

Mikor az ember hajnalban, félálomban végiggondolja, hogy mi-minden vár rá aznap, rájön, hogy huszonnégy óra kevés ezeknek a terveknek a végrehajtásához! Úgyhogy átfordul a másik oldalára és szuszog tovább egy kicsit alfa állapotban, hátha, mire újra felébred, könnyebbnek tűnik minden... Aztán kora reggel végül mégis ki kell szállni a Szent István Hotel pihe-puha párnái közül, hiszen az államalapítás ünnepe van, vagy mi a szösz… ezen kívül egy borkóstoló is vár ránk… a hotel svédasztalos reggelijét pedig különben is vétek lenne kihagyni! Első programként kinéztünk az országzászló avatásra a Pyrker téren. A szitáló eső nem tartotta vissza a tömegeket a részvételtől. Meghallgattuk Habis László polgármester úr, majd Dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszédét, valamint Keresztes Ildikó dalait. Hatalmas összefogásról tanúskodik az emlékmű, hiszen egyrészt közadakozásból és vállalkozások közreműködéséből épülhetett fel!  Nem sűrűn járunk országzászló avatásokra, de a megjelentek létszámából és lelkesedéséből arra következtetünk, hogy fontos volt számukra ez az esemény, s minden bizonnyal büszkék arra, hogy ebben a városban élnek.

Mivel lassan véget ér ideiglenes „költözésünk”, összeírtuk eddigi élményeink helyszíneit, illetve, hogy egyáltalán mi-minden történt velünk az utóbbi két hétben. Tettük mindezt a Békafüttyben – hol máshol? Tökéletes hely ahhoz, hogy az ember összeszedje a gondolatait ( a sörpadok, illetve műanyag székek látványa nyugtatólag hat – majdnem annyira stresszoldó, mint az etka jóga),  ráadásul a kedves vendég szemmel tarthatja  Eger lakosságának jelentős százalékát – avagy turistáinak jelentős részét.

 Tehát a Békafüttyben írtuk össze zanzásítva az elmúlt két hetet, de mielőtt nagyon elmerültünk volna a nosztalgiában, eszünkbe jutott, hogy egy egri látványosságra még fáj a fogunk – régóta kinéztük magunknak a Város a Város Alatt–projectet!

 Most, hogy a felszínt megismertük valamennyire, irány a föld alá! Persze nem két hétre… kissé hideg van odalenn… meg aztán a wifi sem garantált… úgyhogy egyelőre beértük azzal a negyvenöt perccel, amit az idegenvezető kínált fel. A Bazilikához vezető lépcső aljánál indul ez a kis földalatti kirándulás, ott húzódik az egykori érseki pincerendszer, melyet a török megszállás után egyrészt azért vájtak ki, hogy az anyagból (tufa) létrejöhessen az érseki palota, másrészt, jó tárolóhelyül szolgált a tizednek, amit bor formájában szedtek be. (Ugyebár jóval időt állóbb, mint a búza – valamint egy csipetnyivel nagyobb az alkoholtartalma, s így az élvezeti foka is…). Kb. negyvenen keringtünk ebben a szövevényes pincerendszerben, rendes turistaként rendszeresen fényképeztük az egzotikus mészkő lerakódásokat a falon, valamint a kiállított hordókat és egyéb installációkat, amikkel középkori szakmákat, különböző foglalkozásokat illusztráltak a kiállítás létrehozói. Gyermeknek és felnőttnek egyaránt szórakoztató ez a háromnegyed óra (ha a gyermek valamilyen okból mégsem élvezné, tessék megnevelni!), nem minden városban találkozik az ember ehhez hasonló földalatti világgal!

Ebédelni az Elefanto-ba mentünk (igen, ez már a felszínen zajlik), sokat hallottunk már róla és nagy reményeket fűztünk hozzá! Meg amúgy is… a nevéből ítélve csak nagy, vagy óriási reményeket lehet hozzá fűzni, az elefánt ugye általában méretes jószág. Reni négysajtos, Bálint pedig Eger pizzát evett. A négysajtos – úgy gondoljuk - kevésbé szorul részletezésre, az Eger pizza összetevői talán érdekfeszítőbbek. Tehát: paradicsomos alap, füstölt kolbász, mozzarella, vöröshagyma, tükörtojás, bacon. Nem egy lányos adag... és roppant ízletes! Az Elefanto mindkettőnknek abszolút bejött, sajnáljuk, hogy csak most, a végjátéknál fedeztük fel!

Desszertként a 2014-es Ország Tortáját, a Somlói revolúciót választottuk a Marján Cukrászdában - s rajtunk kívül még a vendégsereg kilencvenkilenc százaléka. Puha, omlós, ízletes, mindenkinek bátran ajánljuk!

Tettünk egy utolsó sétát a CCCP-lakótelep irányába, jó volt egy kicsit kötetlenül lézengeni az egri utcákon, készíteni pár fényképet a turisták számára kevésbé reklámozott helyekről is – nem, mintha titkolni kellene őket, csupán kívül esnek a történelmi látványosságokon.

 Következő programunkig még volt egy kis idő, így beültünk egy zöldalmás és egy sárgadinnyés limonádéra a Csöpi-Házba és figyeltük a Széchenyi utca forgatagát.

 Mindenki érezte, hogy valami cseppfolyós dolog van készülőben, „zsizsegett” a belváros, bármelyik pillanatban eleredhetett az eső. De mire ez megtörtént, mi már biztonságban voltunk, mégpedig Gál Tibor pincészetében, a Fúzió épületében, a Csiky Sándor utca 10-ben.

 Évekkel ezelőtt Tibor (édesapja elhunytával) vette át a családi pincészet feladatait, s a néhány hónapja megnyílt pincebár és bikavér centrumban fogadott minket egy borkóstoló erejéig. A hely – mint Egerben az egyetlen belvárosi pince – igényes, letisztult miliővel várja vendégeit borkínálatával. Egyetlen hibája – ahogy weblapján is fogalmaz – "nem reggelig van nyitva", vagyis a célközönség nem a hi-fi torony erősítőjét maxra tekerő, lépten-nyomon vizespóló versenyt rendező, dorbézolni vágyó tinik, hanem a valamivel visszafogottabb szórakozást igénylő, nyugodtabb környezetet kereső borfogyasztók. Először is egy pár perces pincejárással kezdtünk – a Fúzió nem csak a felszínen impozáns, az igen tágas és rendezett pincehelyiségek is precizitásról és igényességről árulkodnak. A bor- és élménycentrum különlegességként – s Tibor ötleteként – üzemel itt majd rövidesen egy okos kis szerkentyű, a „bikavér házasító”, melynek segítségével az ember saját bikavért keverhet magának, sőt, címkét és palackot is készíthet a termékének!

 A Fúzió nem kíván étteremként üzemelni, de előzetes bejelentkezéssel csoportok számára borvacsorák összehozhatók! Mi is kaptunk némi harapnivalót a kóstolt borok mellé, melyek a következők voltak: 2013-as Egri Csillag, Fehér Cuvée, 2011-es Pinot Noir, 2011-es Egri Bikavér, 2011-es Egri Bikavér Superior. Bátran ajánljuk figyelmébe a Fúzió-t mindenki számára, aki igényes környezetben szeretne eltölteni néhány órát, pár pohár kiváló bor mellett! Tibornak köszönjük a kóstolót – méltó lezárása volt a mai délután a „borkóstoló-sorozatunknak” - és sok sikert kívánunk a továbbiakhoz!

Az időjárás ezúttal nem kegyelmezett… Verte az ördög a feleségét, kugliztak az angyalok… ahány hasonlatot csak ismertünk az égzengésre, valamennyi eszünkbe jutott… Taxival mentünk fel a Szent István Hotelhez, s még így sem úsztuk meg teljesen szárazon! Hegyimentőként Tamás Zoltán fogadott minket a portán egy-egy enyhet adó meggypálinkával (jó levezetés volt ez a borkóstoló után…). Látjátok, kedves olvasók, a jó igazgató mindig érzi, hogy mikor szomjas a vendég! S nem csak szomjasak voltunk, hanem éhesek is, azt azonban nem vártuk el Zoltántól, hogy szalonnát süssön nekünk a bejárati ajtónál, így hát lementünk a Trezorba, az utolsó vacsorára! Ismét a svédasztalról választottunk – s kísérőnek a ház ajándékaként kaptunk egy-egy újabb pálinkát – itt Egerben valóban nem hagyják szomjazni az embert… majd felmentünk a szobánkba, hogy szerénytelen méretű teraszunkról megcsodáljuk az egri tűzijátékot. Ismét a tipikus turistákat alakítottuk, vagyis, amíg egyikünk kamerázott, a másik fényképezett – vagyis dokumentáltunk ezerrel, de pár percig „civilként” is tudtuk élvezni a fényjátékot. A mai pedig az utolsó éjszakánk a Szent Istvánban (az államalapítás ünnepén hol máshol lennénk?), az utolsó éjszakánk Egerben… idén…

 A nap további képei a facebook-oldalon:

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.636166916481324.1073741846.622531187844897&type=1

Egy borkóstolóval töltött este után mi mást csinálna az ember másnap délelőtt, minthogy elfogad egy újabb borkóstolóra való invitálást – így mi is ezt tettük, s egy Szent István Hotel-beli reggeli után nekivágtunk gyalog a Kaló Pincének a Kistályai úton. Igen…  ebből következik, hogy a borkóstolást megelőzte egy háromnegyed órás városnézés, mert, mint kiderült, a Kistályai út nem egy kőhajításnyira fekszik a hotelünk portájától… talán úgy 40-50 kőhajításnyira… de odaértünk!

 Kaló József szívélyesen üdvözölt minket – már ismertük egymást, líceumi körsétánkkor ugyanis ő kamerázott minket, mivel a Líceum TV munkatársa. És persze oda van a borospincéért, amit bemutatásra szánt! Maga a pince 1891 óta létezik, s legutóbbi felújítási munkálatai 2009-ben kezdődtek meg, ekkor kezdte József édesapjával egy düledező tufafalból újra életre hívni a jelenleg látható borospincét. Sőt, a tervek szerint – pályázatok függvényében – megújulna, továbbfejlődne a pince-project, Józsefnek már kész tervei vannak arra, hogyan rendezze itt be a Kánaánt!

 A fő cél egy autentikus pince létrehozása (kovácsoltvas elemekkel, megőrizve az „originális” pince-hangulatot), s tradicionális eljárásokkal készített bor és pálinka fogyna itt literszámra! A hely jelenleg is látogatható, sőt bérelhető! József elmondása szerint, - s a pince facebook-oldalának bejegyzései is erről tanúskodnak – nem ritkák itt az „ereszd el a hajamat!”-party-k, ahol megkísérlik decibelekkel bezúzni az égboltot és nem restellnek folyékony nedűvel májat kínozni reggel hét óráig sem! És ebben ez az isteni! A Kaló Pince ugyanis főút mellett fekszik, lakóház nincs a közelben, vagyis a kutyát nem zavarja, ha épp leszakad az égbolt! (Vagy tényleg maximum csak a kutyákat…) Az üres falra vetíteni is lehet – a zöld gyep kiválóan alkalmas a bizonytalan lábon álló vendégek elringatására, egyszóval minden kellék adott egy fergeteges party-hoz – már most is! Ha pedig József tervei megvalósulnak, nagy külső és belső fejlesztések elé néz a pince – úgy legyen!

 Nos, dél tájban igen ritkán szoktunk alkoholt fogyasztani – ne legyünk körülményesek: legfőképp soha -, így meglehetősen összezavarodott a bioritmusunk, mikor az első welcome-drinket (egy ötven fokos pálinkát) hajtottuk fel egymás egészségére. De a borkóstoló, az borkóstoló… így hát igyekeztünk felvenni a tempót! A következőket kóstoltuk: félszáraz Sauvignon Blanc, félszáraz Merlot, félédes Muskotály, Cabernet Sauvignon Rosé. Mivel nem vagyunk sem borszakértők, borlovagok, bor… satöbbik, testességet, savasságot, miegymást igencsak nehézkesen elemzünk, mindenesetre annyit laikusként is ki tudunk jelenteni, hogy valamennyi fajtát érdemes volt megízlelnünk! Megtudtuk Józseftől, hogy borkészítés során szinte mindent kézzel csinálnak, a pince ebben a vonatkozásában is meg akarja őrizni az autentikusságát, s ez lesz a törekvés a jövőben is. Sok szerencsét kívántunk ehhez és persze az építészeti tervek valóra váltásához is, reméljük, mire legközelebb jövünk, megvalósulni látjuk az álmokat! Kaptunk szuvenírként három üveggel az említett borok közül, s József párja , Anikó elszállított minket a strandig, ahol a délutánt töltöttük.

Annak ellenére, hogy nem volt kifejezetten harminc fok körüli a hőmérséklet, ismét rengetegen voltak a strandon – s mi is csak növeltük a létszámot két fővel. Egy csobbanás után megnéztük közelebbről azt a Keleti platánfát, ami 2012-ben Az év fája-címet nyerte az Ökotárs Alapítvány versenyén – az étkező részek előtt található, nehezen lehet eltéveszteni… különös ismertetőjele, hogy hatalmas és terebélyes (valamint két tábla is jelzi, hogy csodáld meg, mielőtt ebédelni mész, mert másik strandon ilyet nem látsz!).

 Őszintén szólva, talán jobb lett volna, ha valóban jóllakunk a fa látványával, tekintve, hogy az ebéddel kissé mellélőttünk az étkező soron (direkt nem áruljuk el, pontosan hol – hehe… -, hadd lehessen kibogarászni a facebook-fotóalbumból), a babgulyás és a rántott sajt nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a csokis, pudingos palacsinta és az egri gömbpalacsinta viszont kiállták a próbát – a szénsavas ásványvizet pedig nehezen lehet elrontani. Pihentünk egy keveset a parton, majd Bálint kihasználta a csúszdázási lehetőséget is. Kiderült: két sor várakozik a csúszdákhoz, - itt most jöhetne egy merészen elsütött gumival-gumi nélkül szóvicc, de tekintve, hogy nem korhatáros a blog, nem sütjük el – tehát külön várakoznak azok, akik gumimatracra huppanva zúdulnak le a zárt csúszdán, és akik matrac nélkül a nyitott pályákra pályáznak. (Igen, ez a pályás alliteráció viszont nem korhatáros.)

 A legkisebbek számára a strand végében egy elkerített résznél „Élő dino-show”-t is hirdet a tábla, valószínűleg ennek a főszereplőjét láttuk végigvonulni a medencék között – a figurát mozgató kolléga kánikulai napokon minden bizonnyal teljesen átszellemül, a gumijelmez tesz róla, hogy úgy legyen… tehát a legkisebbek azon kívül, hogy külön gumivárban hancúrozhatnak, rögzített vízifegyverekkel lőhetik egymást, még show műsort is kaphatnak a strand területén! Jurassic-pajtás alakítását végül nem néztük meg, mert még kíváncsiak voltunk a Szent István Hotel wellness-részlegére is, úgyhogy rövidesen elbúcsúztunk a strandtól.

Isteni az a nyugalom, amit hotelünk (beltéri) wellness részének jacuzzija nyújtani tud. Ebben valószínűleg közrejátszik az is, hogy egyedül voltunk az egész teremben, de a fő oka, hogy alaposan meg van emelve a talajhoz képest, olyan, mint egy szentély, amiben bugyog a víz és a kedves vendég dolga csak annyi, hogy leereszti magát a selymes habok közé (ha ennél több dolga van, az már nem jacuzzi…). Infrakabin, finn szauna, szolárium is található itt, valamint egy nagyobb úszómedence, a kültéri részen pedig szintén egy nagyobb, valamint egy egész pici medence. Masszázs, bőrfiatalító, bőrfeszesítő és alakformáló kezelések is igénybe vehetők, cél a teljes ellazulás, hogy a vendégnek szinte kisimuljon a lelke!  

Pezsgőfürdőzés után lementünk a Trezorba egy svédasztalos vacsorára – választhattunk volna ezúttal is étlapról, de annyira csábítóak volt a kirakott étel ajánlat, hogy amellett döntöttünk. Ettünk végre egy IGAZI babgulyást, aztán Reni egy Carbonara spagettit (azt szokták mondani, hogy ahol ezt jól tudják csinálni, annál a konyhánál minden rendben van – nos, Reni szerint a Szent István Carbonara-ja csillagos ötös), Bálint sült csirkét evett párolt rizzsel, végül pedig csokis sajttortát. Reni  desszertjének nem tudtunk összefoglaló nevet adni… Diós, gyümölcsös… vaníliás…nem tudni, mi, de nagyon ízletes volt! Az a jó a svédasztalos megoldásban, hogy az ember nem érzi kényszerítve magát, vagyis annyit szed ki, amennyiről ő úgy gondolja, hogy el is fogja fogyasztani és így nem játszik szerepet a „na, ezt a pár falatot még legyűröm”-effekt.

Lejárván a vacsorát elmentünk megnézni a Dobó térről induló fáklyás felvonulást. Hatalmas embertömeg hömpölygött fel a Várba Imre király emléktáblájának megkoszorúzására. Sétáltunk egy keveset, élveztük a város esti fényeit, a friss – kicsit hűvösebb – levegőt. Lassan véget ér a nyár… A szezon utolsó programjai zajlanak, s a holnapi tűzijáték felteszi majd a koronát az itt töltött két hetünkre – ilyesmiken gondolkoztunk, miközben lassan visszaértünk a Szent Istvánba, ahol kiélvezhetjük még az Egerben töltött utolsó napjainkat! Legalábbis idén utolsó…

A nap további képei a facebook-oldalon:

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.635795946518421.1073741845.622531187844897&type=1

Reggeli után első napirendi pontunk egy kis barangolás volt a Líceumban, amit már nagyon vártunk, ugyanis elég régóta szemeztünk az épülettel! Hát igen… jó nagy szem kell hozzá, mert a Líceum már csak ránézésre sem minimalista méreteiről híres, s mint kiderült, belülről is egy letaglózóan igényes építészeti remekmű. Építtetőjének, Eszterházy Károlynak a nevét 1989-ben vette fel.  Jelenleg négy kara van: Bölcsészettudományi Főiskolai kar, Gazdaság- és Társadalomtudományi Főiskolai Kar, Tanárképzési és Tudástechnológiai Kar, Természettudományi Főiskolai Kar.  Bennük összesen  12 felsőoktatási szakképzés, 48 osztatlan tanárképzés szak, 34 alapszak, 38 mesterszak és 2 doktori iskola működik.

Dr. Vas István főiskolai docens vezetett minket néhány érdekes helyre az épületen belül, többek között a díszterembe, a kápolnába, a gigantikus Főegyházmegyei  Könyvtárba (ahol a legrégebbi könyv egy a pápához írt levélgyűjtemény 1050-ből), valamint megtekinthettünk néhány fizikai kísérletet is árammal, levegővel, lézerfényekkel az úgynevezett Varázsteremben. A Panoráma teraszról megcsodálhattuk az épületet körülevő kilátást, Eger valóban egy kis ékszerdoboz és mi megközelítőleg a közepén állhattunk. A látogatók által is talán a legközkedveltebb az épület kupolájában lévő Varázstorony–ban elhelyezkedő Camera Obscura (periszkóp), ami nem más, mint egy korabeli webkamera, hiszen rálátást biztosít a líceumot körülvevő utcaképre egy zárt szobából, s a tükrök által mutatott képet egy fehér asztalra vetíti. Na, ez aztán HD-felbontás! És a közvetítés sem akadozik, mivel élő egyenesben figyelhető az utca! Hihetetlen, hogy mi mindennel tudtak már akkor is szórakozni az emberek! Mert bevallottan szórakozásra használták! Hogy ne csak mi szórakozzunk, hanem mások is szórakozhassanak rajtunk, adtunk egy riportot a Líceum TV-nek, majd elköszöntünk Istvántól, akinek ez úton is köszönjük az idegenvezetést!  Az épület óriási, gyönyörű és még kb. két napot el lehetne tölteni benne a történetét hallgatva, de már várt ránk a következő programpont.

Ha kimondjuk azt a szót, hogy PLÁZA, kinek mi jut eszébe? Fröccsöntött rózsaszín tűsarkú? Popcorn szagú, kólától ragacsos folyosók? Plázacicák?... (és egyéb állatfajták…) Nos, Forgó Zsolt és Nagy Mariann, az Agria Park (Eger Pláza) marketingesei invitáltak meg egy beszélgetésre a délután folyamán. Hogy egy túlnyomórészt a történelme által elhíresült városban mit lehet egy plázával kapcsolatban elmondani? Fogalmunk sem volt erről, egészen addig, amíg Mariann és Zsolt be nem avattak minket.

Az Agria Park ugyanis nem egy szimpla bevásárlóközpont, ahova csupán shoppingolni járnak az emberek (vagy edzeni a 700 négyzetméteres fitness terembe, ahonnan véletlenül épp a hegyekre látni), hanem egy népszerű közösségi tér is, ahol számos alkalommal rengeteg programlehetőség várja az érdeklődőket! Mellesleg a 2008-ban épült pláza több díj mellett elnyerte az Európa legszebb bevásárlóközpontja-címet is… 

Zsolték meséltek nekünk néhány eddigi ötletükről, újításukról és folyamatban lévő projectjeikről is, ők adják meg és alakítják az Agria Park arculatát, illetve gondoskodnak arról, hogy minél változatosabb rendezvényeket látogathassanak az érdeklődők (kulturális, szórakoztató, esetleg a kettő egyszerre…), hiszen az épület mellett számos szabadtéri programra is van lehetőség!  Meglehetősen ritka dolog Magyarországon, hogy egy plázán belül például könyvtár legyen! Itt ez is meg tudott valósulni – és ne csak valami bekamuzott alibi-könyvesszekrényre tessék gondolni, hanem egy komplett részlegre olvasójeggyel, s cakkumpakk mindennel, ami egy könyvtárhoz szükséges. Valamint: és itt jön egy kis épülettörténet: a pláza területén régen egy dohánygyár állt, s bizonyos része még ma is létezik, egybeépült a bevásárlóközponttal – öntöttvas oszlopai mai is láthatók az Agria Park belső tereiben -, ahol ma már múzeumként látogatható ez a részleg. Naná, hogy meglátogattuk!

Időrendi kiállítás, vagyis a legprimitívebb dohánysodrástól a design-os Marlboro-dobozig megtekinthető a nagy „cigitörténet” több állomása is dohánygyártó gépekkel, tucatnyi régi cigis dobozzal, illetve egyéb kellékekkel. A múzeumot elhagyva, a plázában nézelődve számunkra az egyik legszimpatikusabb kezdeményezés az a bizonyos Galéria volt, ahol jelenleg egy hét éves kislány rajzai láthatóak kiállítva. Sem rokona, sem ismerőse ő senkinek, nem lobbizott a kiállítóteremért – a lobbi fogalmát maximum felső tagozatban tanulja majd, perpillanat első osztályos lehet. „Szóval… kitesszük a képeidet, mert… miért ne?” A kislány szeretettel rajzolta, hely van bőven, hadd lássa mindenki! Azért azt ugye érzitek, kedves olvasók, hogy egy nem túl sűrűn előforduló gesztusról van szó?... Ha valakinek van pár kiállításra érdemes cucca, csak tárcsáz egy számot és megbeszéli az ezzel kapcsolatos részleteket.

Friss, fiatalos elképzelések jellemzik az Agria Park arculatát, törekvéseit,  s a legjobb az egészben, hogy mindezek nem csak íróasztalnál bizonytalanul szövögetett tervek, hanem folyamatosan megvalósulni látszanak! S bár egy bevásárlóközpont talán önmagát is reklámozza a számos vásárlási lehetőségével, mégis felhívjuk rá a figyelmet, mert úgy érezzük, itt valami más is zajlik a szokásos „neonreklám villogáson” kívül! Akár egriek vagytok, akár csak átutazók, érdemes betérnetek ide! Mariann, Zsolt! Sok sikert a továbbiakhoz is!

Mivel az ebéd valahogy kimaradt számunkra, uzsonnáztunk egyet a Görög Kávézóban, ezúttal szalámis melegszendvicset ettünk, illetve Reni egy Arcadia (hosszú kávé, méz, mandula, fahéj, tejszínhab) kávét fogyasztott, Bálint pedig forró csokoládét. De nem akármekkorát… Szinte egy kondérnyit… a Görög Kávézóban még mindig nem aprózzák el az adagokat!!!

Estefelé a Szépasszonyvölgy felé vettük az irányt, ugyanis Sike Tamás invitált minket egy kis borkóstolóra a Pincészetébe! Kazal László Tudományos borkóstolás című jelenetét ismerve (ahol ugye pár perc leforgása alatt majdhogynem merevrészegre issza magát hősünk) – úgy gondoltuk, hogy egy órán belül rajtunk is tapasztalható lesz majd a minőségi bor hatása. De a mai esténk lényege nem az volt, hogy nyakló nélkül vedeljünk és sötétedés után már az asztal tetejéről üvöltve akarjuk megváltani a világot, hanem, hogy szerezzünk némi rálátást bizonyos alapvető dolgokra a borkultúra terén. Ez nem azt jelenti, hogy ezen túl a sarki ABC-be is jegyzetfüzettel járunk és megvetjük azokat, akik áron aluli bort vesznek, mindössze arról van szó, hogy megkóstolhattunk néhány minőségi nedűt Sike Tamás Pincészetében.

Elbeszélgettünk Tamással magáról a Szépasszonyvölgyről, az egri borvidékről – az „elbeszélgettünk” egy kicsit nagyképű megfogalmazás részünkről, hiszen legfőképp kérdezni tudtunk, tájékozatlanok vagyunk ezen a téren, készséges borászunk viszont minden apróságra tudta a választ. Időközben Forgó Zsolt is csatlakozott hozzánk, Tamás régi barátja, s biztosított minket arról, hogy bor-témában a legjobb kezekben vagyunk. Hét Sike-borból kaptunk kóstolót: Sauvignon Blanc, 2012-es Egri csillag, 2011-es Egerszóláti olaszrizling superior, Pinot Noirból készült Rosé, Bikavér, 2011-es Syrah superior, 2008-as Pinot Noir-ból készült aszú. Persze nem futószalagon kóstoltuk őket, mint akik hadat üzentek az agysejtjeiknek, ez a néhány bor közel négy óra leforgása alatt került górcső alá.

Tamás sokat mesélt nekünk a kóstolás technikájáról, illetve arról, hogy éppen milyen ízeket, illatokat érdemes figyelnünk az adott italnál. Mindehhez kiváló vacsorát is kaptunk – Tamás hobbyból főz, s ma este számunkra egy meglehetősen igényes összeállítással készült: Kacsacomb káposztás kockával, kacsamájjal és lilahagyma-lekvárral, desszertnek pedig kókuszos-fehércsokis szuflé csokis meggylekvárral.

Szóval hobby… Szeretnénk olyan technikával aranyat mosni a folyóból, ahogyan Tamás a hobbyját űzi! Le a kalappal… és persze köszönjük, minden nagyszerű volt! Megtudtuk, hogyan alakult ki a koccintás szokása – akit érdekel és megosztja a facebook-oldalunkat, annak megírjuk privát üzenetben – hehe… nagyon érdekes ám! És nem ér kiguglizni!!! A vörös és a fehér bor közti különbséget – mivel színvakságban nem szenvedünk – külsőre eddig is meg tudtuk állapítani, de, hogy melyik miért olyan, az édes mitől édes, a száraz mitől száraz, mindezekről szintén szó esett. Bort vásárolni ugye tulajdonképpen bizalmi kérdés, hiszen a kifizetett italban benne van a borász egyénisége, törődése, igényessége – végső soron egy lenyomat a személyiségéről! Mi nyugodt szívvel küldünk benneteket a 43-as pincéhez, Sike Tamáshoz, az ő személyisége tízezrével áll palackozva a pincéjében – nem véletlenül – bízhattok benne!

Tamás hazafuvarozott bennünket, így ezúttal végtelenül könnyednek érzékeltük a Szent István Hotelhez való feljutást. Találkozások – ezt a címet adtuk bejegyzésünknek, mert tudjátok, ma csupa olyan emberrel hozott minket össze a prog… ugyanmár, a SORS, akikkel repült az idő, akikkel könnyedén egy hullámhosszra tudtunk kerülni, s egy kicsit mi is egrinek – de legalábbis szívesen látott egri vendégeknek -  érezhettük magunkat! Mert, ha elmegyünk innen, elsősorban nem a város falai, vagy a legendás történelme fog hiányozni, hanem a vendéglátóink, idegenvezetőink, szállásadóink, pincéreink, újdonsült ismerőseink, barátaink! Ez a nap pedig fontos találkozások napja volt…

A nap további fotói a facebook-oldalon:

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.635315169899832.1073741844.622531187844897&type=1

A Szent István Hotel reggelizőjében kiderült, hogy tulajdonképpen rengetegen vagyunk egyszerre a szállodában – de, mint tudjuk, sok jó ember kis helyen is… nagy helyen pedig pláne! Szóval  úgy harmincad magunkkal reggelizhettünk a Mediterrán Étterem és Kávézóban svédasztalos megoldással, s a legnagyobb dicséret illeti a személyzetet, akik mindig  gond nélkül, villámgyorsan gondoskodtak utántöltésről, illetve, hogy hipp-hopp összeszedjék a mosogatnivalókat! Hatalmas gépezet működhet itt, s tanúsíthatjuk, hogy a reggeli, mint „fogaskerék”  a gépezetben , tökéletesen működik a Szent István háza táján!

Reggeli után a Hotel Flórába voltunk hivatalosak egy kis wellness-re, s mivel túl vagyunk már pár hasonló feladaton, ettől sem rémültünk meg különösebben. A Flóra wellness részlege egy élmény- és egy gyermekmedencéből, egy merülő medencéből, infra-, illat-,finn-, és egy gőzszaunából, valamint egy kavicságyas taposómedencéből áll. Az élménymedence-megfogalmazás az, amin mindig elgondolkodunk… Mert ugye melyik medencében nem élmény lubickolni?... Mindegy, ezt döntsék el az uszodaszakértők! A lényeg, hogy mi kipróbáltuk a Flóra élménymedencéjét és igazolhatjuk, hogy a víz ugyanolyan cseppfolyós, átlátszó és lágyan simogató, mint az összes eddigi általunk tesztelt wellness-részlegen. Kicsit masszíroztattuk magunkat a vízsugárral, élveztük a pezsgőfürdőt – s mivel nem kaptunk egyéb kérést, utasítást (pl. egy kis hagyományőrző műsor prezentálása a szaunában, vagy zenés esztrád műsor a gőzkabinban), megköszöntük a szíves vendéglátást és következő programpontunknak igyekeztünk eleget tenni.

Hírét vettük, hogy régiségvásár zajlik éppen a Bazilika mögött. Jajaj…. kedves férjek… és leendő férjek… tudjátok, ez az az esemény, amikor szívetek királynője csak egy-két apróságot vesz majd… innen-onnan…ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit… egy fényes valamit a műanyag valamihez, két textil vacakot… és a végén egy egész konyhaszekrényt! Persze a férfiak is tudnak alakítani hasonló – bolhapiacos – helyzetben! Régi gombfoci, tökfelesleges működésképtelen puska, hiányos barkácskészlet… Mindenki csak egy pár apróságot vesz és a végén lehet vásárolni egy bőröndöt, amiben ez a pár apróság el kell, hogy férjen. No de ez benne a szép! Nem is szép, isteni! Retro-cuccok kavalkádja, a képregénytől kezdve a porcelánokon át a konyhai eszközökig, minden megtalálható itt, igazi kincsesbánya! Felfedeztünk pár olyan mesekönyvet, amikből még mi is hallgattunk történeteket, nyikorgó diavetítőt diafilmmel, búgócsigát, régi Monopoly-t, Gazdálkodj okosan-t… A Komáromi  Jókai Színházban játszunk egy szívünknek kedves gyermek előadást, a Móka Miki és barátai-t, abban vonulnak fel hasonló retro-holmik garmadával, erről a piacról fel lehetne újítani a produkció teljes kelléktárát! Alkudni persze lehet – sőt, az embernek olyan érzése van, hogy talán illik is, mint a klasszikus Brian élete-jelenetben az álszakállal – itt igazán olcsón juthat az ember egyedi darabokhoz. Két kis gyertyatartó, három pléhtányér és egy húsdaráló lett a mai zsákmányunk – nem akartunk tingli-tangli papír-, meg műanyag csetreszekkel bíbelődni, egyből bevágtuk a táskánkba a négy kilós – vas – húsdarálót! Régiségvásár legközelebb augusztus 31-én, vasárnap lesz, akkor már az Agria Parkban (az Eger Pláza udvarán). Hajrá!...

Ebédelni a Falánk Fanny-ba mentünk, adtunk neki még egy esélyt legutóbbi próbálkozásunk óta. A menüben gulyásleves és gőzgombóc szerepelt, amit már rengetegen ajánlottak, így hát nem halogathattuk tovább, meg kellett kóstolnunk. Kipipálva! Ebéd után még beugrottunk a Rádi Pékségbe némi péksüteményért, hogy kellő üzemanyagunk legyen a folytatáshoz!

Kora délután Tóth Sándor történész mutatta be számunkra magángyűjteményét, a Történeti Tárházban. Elődeink fegyverei az őskortól a szabadságharcig, illetve különböző ruhák, zászlómaradványok, mind-mind Sanyi bácsi saját gyűjtéseként díszelegnek a vitrinekben. Amikor maga a gyűjtő beszél a kiállított tárgyakról, rögtön személyessé válik a dolog és esély sincs arra, hogy egy poros történelem órának néznénk elébe, mert ezek a tárgyak valóban élnek, történetük van! Gondoljunk bele: mikor már utánunk a huszadik generáció él itt a Földön (ha addig még lesz Föld... de feltételezzük a legjobbakat!), a mi tárgyaink is őskorinak számítanak majd. A ma vagánynak tartott Iphone, vagy tablet megmosolyognivaló primitív kacat lesz a vitrin mögött, az akkori múzeumi látogatók kedves, elnéző mosollyal gondolják majd azt, hogy „szegényeknek milyen nehéz lehetett akkor még agyhullámok nélkül kommunikálni!” Vagy valami ilyesmi… Addigra mi is olyan őskorinak számítunk majd, hogy a fal adja a másikat! Érdekes módon kerülnek elő ezek a bizonyos régi tárgyak! Van, amelyiket a Duna mossa partra, vagy épp egy kocsiról dobják az útra, van, amit földelésnek használ a szomszéd a rádiójához… ezek a tárgyak körbevesznek bennünket, vagy épp rajtuk taposunk, csak nem vesszük észre! S rengeteg információt rejthet egyetlen kard is a rajta olvasható véséseknek köszönhetően. A történészeknek, régészeknek igazi csemege az ilyesmi, s az egyszeri múzeumi látogató is rá tud csodálkozni! Sanyi bácsi végül dedikálta számunkra egyik könyvét is, a Királysírok a Tarna mentén-t, amit megkaptunk ajándékba! Még egyszer köszönjük a lehetőséget és igyekszünk hírét vinni, hogy milyen egyedi kincsek tekinthetők meg a Dobó utca kilences szám alatt!

Következő programunk a Szemfényvesztés-kiállítás megtekintése volt. Illetve mégsem… Hiszen ez ennek a több mint tíz éve létező kiállítás lényege! Egy pincerendszerben a látogatók vak módjára közlekedhetnek – természetesen egy vezetővel, aki esetünkben Vincze János volt. Fontos megemlíteni, hogy ő látó személy, ugyanis jó pár évvel ezelőtt jártunk Budapesten a Láthatatlan kiállításon – ami lényegében ugyanaz, mint a Szemfényvesztés, csak valamivel fiatalabb – s ott egy vak fiatalember kísért végig minket a terepen. Év közben itt is van erre lehetőség, de perpillanat János tudott rendelkezésünkre állni, s ő kalauzolt bennünket pincében. Egyszer mindenkinek érdemes kipróbálni – már csak azért is, hogy mindenki számára kiderüljön, hogy is tűri a vaksötétet kb. egy órán keresztül. Persze úgy, hogy közben akár nyitva is van a szeme… Mikor megkezdődik a vezetés, s az ember többedmagával belép,a pályára, talán még fel sem fogja, hogy itt egy órán keresztül egyetlen fénycsóvát, vagy homályt sem fog látni. Ez egyesekben okozhat kisebb pánikot, amit nem árt, ha ügyesen kezel! Apró hullámokban tört ránk az első pár percben, de aztán belelazultunk a feladatokba, elfogadtuk a helyzetet, s így nem jelentett gondot egy órán át a koromsötétben létezni. Előzetesen – s persze biztonságosan – berendezett szobákat, bútorokat, használati tárgyakat kellett felismernünk, s az út végén egy büfében vásárolhattunk pár apróságot is. A kiállítás nem titkolt célja, hogy a látók és nem látók közelebb kerüljenek egymáshoz, és kialakítsa mindenkiben a segíteni akarást, a toleranciát. Ezen kívül az élet minden területén türelemre, megértésre és elfogadásra tanít. Bárki kerülhet ilyen – és ehhez hasonló – helyzetbe, mi most belekóstoltunk ebbe a világba, s mindenkinek ajánljuk, hogy tegye meg legalább egyszer, ha módja van rá – csak gazdagabb lesz tőle…

 Délután ötkor a müezzin fogta magát, feliszkolt a minaret lépcsőin és egy néhány perces – imára hívó énekkel – örvendeztette meg az összegyűlt kis tömeget, melynek mi is tagjai voltunk. Igazi turistalátványosság, ahogy egy megafonnal bejárja azt a kis teret, ami odafenn rendelkezésére áll, s közben dalol. Nem túl hosszú esemény, az igaz, de egyedi! Neki már biztosan nincs izomláza...

Vacsorázni a Szent István Hotelbe „ugrottunk fel” – pontosabban előbb fel a hegyre, aztán le a mélybe, a Trezorba! Reni a svédasztalról választott, Bálint Pedig kacsa steak-et evett hagymás-tejfölös uborkasalátával, s mindehhez Tréfli Cuvée-t fogyaszthattunk Thummerer Vilmos Pincészetéből. A kacsa fantasztikus volt – különösen ezzel a könnyed körettel, s a svédasztalról is bőséges és ízletes volt a választék!

Vacsora után szép lassan lesétáltunk az Érsekkertbe, hogy megnézzük a Tanulmány a nőkről című előadást az Egri Pinceszínház produkcióját. Pár hónapja láttuk egy másik változatát a budapesti Madách Színházban, s ma este is jól szórakoztunk ebben az érsekkerti két órában. Meglehetősen hűvös volt egész este, de mire előadás után újra felértünk a Szent Istvánhoz, ismét rendesen kimelegedtünk. Viszont… egyre könnyebben megy… Nem a táv hosszú, mi voltunk eddig puhányok! Minden tervet sikerült teljesíteni, ami ki volt tűzve mára, ez mindenképp boldogító! Fogy az idő…s Egerből továbbra sem elég!!!

A nap további képei a facebook-oldalon:

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.634882336609782.1073741843.622531187844897&type=1